Mit mondhatnék, mikor nyomaim keresem a Világban
s nem lelek bármerre is nézek múltbéli ösvényeim tekergő labirintusán
mikor gyökereim keresvén véresre karmoltam sosem létezett létem
csupán élek, vagy éltem? s nézem a hófehér tájat
szorongva hány tél is állhat még előttem?
elképesztő sebességgel pergetve a drága időm mely egyre kopárabb napokkat tartogat
anyám ki felemeltél és egy út kezdetét kitapostad előttem, óvva minden botlásom de ezerszer büntettél is érte
de lehetőséget adtál börtönömből kiszabadulva felnőni tanulni szárnyalni is néha
s bár túl korán adta a sors a legszebb szerelem gyötrő kínját mégis nem cserélném el semmiért
.....

Március harmincegyedike

Filmeket nézve, mily természetes volt látni közben, az utcán s tereken sok sok ember. Egymással beszélnek, pajkosan paskolják egymást, kézen fogva sétálnak, szerelmetes csókok ébrednek. Ma távol vagyunk egymástól, egyre messzebb, és bizalmatlanság, félelem béklyózza elménk. Persze a józanság ami ezen átsegít, mégis jó lenne tudni, a bizonyosságot, megérint e minket vagy nem.
Szolgáltatókat nehéz találni, kisebb nagyobb munkákra. Nem régen átköltöztünk egy új házba, ahol minden ami a belakással kapcsolatos, egymaguk kell megoldanunk. Nem szóltunk a szomszédnak, ugyan jöjjön segíteni fogni, emelni.
Ma többször sírtam. Első alkalom volt, mikor egy üzleti ügyben segítő mentorom, felajánlotta maszkok szerzését számunkra(Isaszegi kapcsolat) és ezeket majdnem házhoz is hozta. És pluszban egy ppp2-es álarcot is adott, önzetlen módon, nagy fiam számára, aki a ellátásunkat segíti, és jár ki a közterületre, közértbe, gyógyszertárba. Potyogó könnyek között köszöntem meg telefonon keresztül, nagyon meghatódtam.

Később nem is tudom, mi történt, ha jó emberrel, önzetlen segítséggel találkozom, nos, folynak a könnyel a szememből.
Este felé kisebbemmel viberen beszéltem, és kérte amire szükségünk van, diktáljam le. És akkor eszembe jutott az is, tegnap nászasszonyom telefonált, mint vagyok, hallotta átköltöztünk az új otthonunkba. És sajnáltam, hogy csak a fáradságról, az elszeparáltság nehéz pillanatairól tudtam szólni hozzá, és milyen rossz, mennyire tudom félteni Nagy fiam is. És akkor említette, maszkokat var, és küld is nekünk, és vigyázzunk magunkra, és érezzük a pozitív erőt, mert jönnie kell majd jobbnak is. Itt is elfogytak szavaim, és takartam szemem, mert bizony elborított a sírás.
Hát így telt e nap, érzékenyen, sírósan.
Tanulnunk kell az egymásra utaltság kemény törvényét, a türelmet, és a feszültség enyhítését, ne azt bántsuk a jelenükben, akikkel összezártan élünk.
Fohász mely nem csak értem, a szeretteimért, hogy legyen jövőnk.
Add, hogy jobb és türelmesebb lehessek, és erőm legyen amit kell elviselhessem.

Márciushuszonnyolcadika

tegnap elmúlt, mánk lassan fogy.

Holnap ha eljön, mosoly keltőn.

Bizonytalan léptek, fáradt reménykedő szemek

éjjel zaklatott percekkel rimánkodunk Istenhez,

Könnyek kiapadhatatlanok,

minden fáj, a hiánytól. 

Minden hiányzik, ami elmúlt, ami nem volt. 

Ami volt, még inkább, százszoros erővel csap arcul.

Napok, hetek telnek, életek születnek, és mennek el.

Angyalok fáradtan szeretnek. 

Márciusban

Elengedted kezem S nem vagyok sehol.
Tudom kettőnk közös élete múltbéli nyom.
Ott fenn láthatlak újra, mikortól még nem tudhatom.

Jelenem nem én formálom, az élet írja minden percét át.
Egy járvány, mely generációk óta ismeretlen már.
Betoppant és életeket rabol a halál.
Élni szeretnénk, várni a tavaszt a nyárt,hallani unokáink kacaját.
S igen minden mit önzőn akartunk, keményen üt vissza ránk
Anyám, óvtál..S látod itt egyedül mi vár rám.
Tudsz most is csodát tenni?
Ha igen óvd gyermekeim,dédunokáid sorsát.
Anya mond, mi vár most rám?
Bár ha ott fenn látlak, könnyebb lehet, hiszen tudod ki az ki még mindig a legjobban szeret.