kép:Dudás István
Itt volt az út vége.
Mikor tért le a biztonságot adó ösvényről, maga sem tudta. Csak érezte, hogy az, ami eddig ismerős volt, most idegenné vált a szemében. Egy darabig örült a sebeknek, de megelégelte. Feleslegessé vált a harc, az ismeretlennel szemben.
Nem először tévedt el, és most tudta időben kell megfordulni, kapott elég sebet. Hátra nézett, de ott is csak a sűrű bozót burjánzott. Mindenhol szúrós tüskék, harcos katonákként védekező állásban.
Valahol tényleg eltévedt. Talán, mikor először hitte, az az új hang barátja lesz. Amikor sok napon át engedte, hogy eltompítsa a valóságot, s hagyta álmodni. Álmodni a szépet, a jót, az önzetlent. De a hang is csak önző módon bánt vele, csak addig szólt hozzá, amíg kedve tartotta. Amíg egyedül volt, s unatkozott. Mikor más nem válaszolt, mikor más nem hallgatta meg.
Elcsendesült minden, a közönynek nincs erős szele, ami éltető hullámokat teremtene. Lelkéből kilopták az utolsó őszinte odafordulást, aggódást, érzést, a hiány mélységes űrt hagyott benne. Nyomta, feszítette, ami düh formájában próbált kitörni a felszínre. Ez tetté nehézzé a visszafordulást.
Álldogált. Minden, ami oázisként szép emlékekkel volt tele, az kiszáradt, és a forró homok visszahódította jogos tulajdonát. Már nem csörgedezett a patak, nem mosolygott a nap, nem volt vidám madárfütty. Sivataggá vált minden, ami élettel volt tele.
Lassan elkezdte a bokrok ágait széthajtogatni, és óvatosan lépdelt ki az útvesztőből. Csak az érzékeire hagyatkozott, de tudta most jó irányba megy. Már nem futott, lépései halkan neszeltek az erdő talaján.
A hang, mely oly kedvesnek tűnt sokáig, most taszította, mely a rosszat hozza, menekült volna már messze tőle. Nem akarta hallani már.
Egyedül kell viselni minden következményt. Saját akarat, saját döntés. Nem szeretett semmit utólag megbánni. Inkább tanulási folyamatnak tudta be. Így kevésbé törte meg, az újbóli kudarc.
Rengeteg ösvény van, és nehéz kiválasztani a jót közülük. Mindegyik mást mutat. Hányszor indulunk neki, hányszor érünk keresztutakhoz. Persze van, aki könnyebben igazodik el, tán okosabb, bölcsebb, vagy tán épp önzőbb, és saját érdekeit bozótvágó késként használva tör előre. Neki nem ment, nem ment soha könnyen.
Már nem volt annyira tettre kész, lassultak léptei. Ábrándozva nem lehet az életet leélni. Hazugsággal sem. Ideig-óráig lehet kiszínezni a szürke valóságot, lehet lapozni a kifestőkönyvben, de a lapok elfogynak végül.
Nem először tévedt el, és most tudta időben kell megfordulni, kapott elég sebet. Hátra nézett, de ott is csak a sűrű bozót burjánzott. Mindenhol szúrós tüskék, harcos katonákként védekező állásban.
Valahol tényleg eltévedt. Talán, mikor először hitte, az az új hang barátja lesz. Amikor sok napon át engedte, hogy eltompítsa a valóságot, s hagyta álmodni. Álmodni a szépet, a jót, az önzetlent. De a hang is csak önző módon bánt vele, csak addig szólt hozzá, amíg kedve tartotta. Amíg egyedül volt, s unatkozott. Mikor más nem válaszolt, mikor más nem hallgatta meg.
Elcsendesült minden, a közönynek nincs erős szele, ami éltető hullámokat teremtene. Lelkéből kilopták az utolsó őszinte odafordulást, aggódást, érzést, a hiány mélységes űrt hagyott benne. Nyomta, feszítette, ami düh formájában próbált kitörni a felszínre. Ez tetté nehézzé a visszafordulást.
Álldogált. Minden, ami oázisként szép emlékekkel volt tele, az kiszáradt, és a forró homok visszahódította jogos tulajdonát. Már nem csörgedezett a patak, nem mosolygott a nap, nem volt vidám madárfütty. Sivataggá vált minden, ami élettel volt tele.
Lassan elkezdte a bokrok ágait széthajtogatni, és óvatosan lépdelt ki az útvesztőből. Csak az érzékeire hagyatkozott, de tudta most jó irányba megy. Már nem futott, lépései halkan neszeltek az erdő talaján.
A hang, mely oly kedvesnek tűnt sokáig, most taszította, mely a rosszat hozza, menekült volna már messze tőle. Nem akarta hallani már.
Egyedül kell viselni minden következményt. Saját akarat, saját döntés. Nem szeretett semmit utólag megbánni. Inkább tanulási folyamatnak tudta be. Így kevésbé törte meg, az újbóli kudarc.
Rengeteg ösvény van, és nehéz kiválasztani a jót közülük. Mindegyik mást mutat. Hányszor indulunk neki, hányszor érünk keresztutakhoz. Persze van, aki könnyebben igazodik el, tán okosabb, bölcsebb, vagy tán épp önzőbb, és saját érdekeit bozótvágó késként használva tör előre. Neki nem ment, nem ment soha könnyen.
Már nem volt annyira tettre kész, lassultak léptei. Ábrándozva nem lehet az életet leélni. Hazugsággal sem. Ideig-óráig lehet kiszínezni a szürke valóságot, lehet lapozni a kifestőkönyvben, de a lapok elfogynak végül.
Vége lesz a mesének.
