14.

Az idő egyre komorabban figyelmeztet,
és karcolja ránk a múló percek nyomait.
Az ajtó nincs kulcsra zárva,
mégis nehezen nyitjuk ki önszántunkból.
A múlt egyre nehezebb súlyként nehezedik az előrenyúló kézre,
míg lassan minden erő ki nem szorul belőle.
Csak állunk vállat lógatva,
s minden arra utal, megadtuk magunkat.
Igaz, a test ezt mutatja,
bent a lélek hatalmas haraggal bőszen háborog.
Teljes az ellentét, hatalmas harc ez.
Éveken át dacolhatunk,
nyomhatjuk el e benső vihart,
energiánk utolsó cseppjéig igyekezhetünk titkolni,
s külsönkkel nyugalmat sugározni.
De e mutatványért komoly árat kell fizetni:
egy élet az ára.

A hóesés ezernyi pelyhe játszadozott vele, csiklandozta arcát, mesés gömbbé vált a táj. Belebújt, s hagyta a Nagy Kéz rázza, és újra s újra hópelyhek áradatát ontotta rá. Minden békésnek tünt..csak szíve nyugtalankodott..

13.

"Tegnap sírtam – könnyek nélkül,
okát se tudva sajgott a lét.
Pedig az ég szépre kékült,
hogy így nyerje el a Nap kezét.

Mint egy ketrec, szűk lett a tér,
lelkem fönnakadt a rácsokon.
Meggyötört, hogy nem értettél,
mintha volnál másik száz rokon.

Pedig csak karod hiányzott,
s hogy arcom két kezedbe rejtsem.
Sose kértem a világot...
csak érezd, ha fellobogsz bennem. "
(Sárhelyi Erika)

***

Miért pont ez a vers jutott eszébe? Nem is tudta, illetve sejtette, mert a percek elmennek, elviszik a pillanatokat, amikből kaphatott volna, adhatott volna, s most itt volt újra ennek a napnak az estéjén... Üres köténykével, száraz a szemmel, s a könnyek is elfogynak egyszer, ...

S most fájt, mert egy pillanatra sem dobbant léte szíve mélyén, nem csilingelt fülébe neve, s nem ébresztette fel figyelmeztetve óh, ő vár, merre lehet, egy csipetnyi érintés...milyen jól esne...

Lassan kimaradt ebből is. abból is, mert a szíve és esze is azt súgta: ma légy hozzá kedves, adj néki mindent amid csak van, mert ez tesz gazdaggá, a törődés, ez csal arcunkra mosolyt, ez nem kerget bele a szürke közönybe, ettől él és marad erős a szeretet...
mert semmi sem biztos, csak amit ma megéltél, tettél vagy még sem, ami ma van, ami ma volt ebből épül a múlt...

Nem, nem maradt hát egy röpke szia, egy kedves gesztus semmi sem, így most elvonulhat magányába, fáradtabban és keserűbb szívvel, mint tegnap és felszáll arra a körhintára, amely forog körbe és körbe, nem számolja az ismétlődéseket... nem számolja többé, ...
mert nem akarja így ezt tovább...

---goodbye----

12.

Egy erdő mellett ébredt..olyan álomszerű volt,

mint a mesében...

a fák éltek..ágai susogtak elértek hozzá...

a fekete mélység elnyelte pillantását..

az erdő szinte lélegzett..szívta magához..és engedte...

a szentjánosbogarakkal repült a mezőig..

csillagokként repdestek mellette..

csak ámult, mennyi szépség s élet ébred így este a természetben...

az éjszakai hangok különös zenét ihlettek...
Nem félt az ismeretlen világtól..

elmerült a sötétségben..

foto: alsó net

foto felső:bagira
(folyt.köv.majd...)

11.

"Amint múltak a napok, megfásult, elzsibbadt benne valami. Szinte elfelejtett mindent, ami volt. De azért szenvedett. Mert ha nem is gondolt arra, ami volt, érezte, hogy az, ami volt, már nincsen, mint az állat, mely múlton és jövőn kívül az örök jelenben él, mint az a kutya, mely nem kap enni, s nem tudja, hogy mi bántja, és mégis folyton odavánszorog az üres ételes táljához, körülszaglássza, s miután látja, hogy semmit se lát, csüggedten a vacka felé kullog, vissza-visszasandítva."
(Kosztolányi Dezső: Édes Anna, részlet)

Szíve kettészadt.. ólómnehéz végtagokkal könnyeitől szétázott párnáján arcát sem bírta felemelni..
Vágyott arra a biztonságra,mely gyerekéveiben fogta át..bár mára minden oly bizonytalanná vált..létezésének örök titka állandóan egyenleget akart vonni benne...

foto:net

S csak billeget a libikókán, fent s lent..perpetum mobile-ként...
A könnyek fájdalmas tompaságot okoztak fejében, az álom hatalmas kapuja nyitva állt...
Lassan engedte..engedte, hogy az ismert Magány újra bezárja jótékony csendességébe....

(folyt.köv.)

10.

(foto:Macsu)

Torka összeszorult.. egyre gyorsabbá vált a szívverése.. Amiben hit.. szertefoszlott.. tudta ezt régóta, de nem akarta elfogadni.. csak nyelte a düh keserű ízét.. mint egy eldobott papírdarab, melyet elsodor a szél, az utca koszos sarkában köt majd ki, málló foszlányait egy újabb széllökés szétszórja, és elvész a múltja is.. döng a csend az agyban, forróság égeti a testet,.. lélegezni olyan, mintha sivatagban lenne az ember, és nehéz zsákot cipelne.. egy pillanat alatt elrobog a vonat, viszi, ragadja magával azokat a nehezen elért boldognak hit perceket.. és mindenből az ok, semmit sem érez.. semmit.. csak bágyadtan legyint.. és vár egy másik vonatot..

(20:05 vakvágány)
(folyt.köv.)(majd)

9.

Meg kellett állnia. Falként tornyosult előtte az éjszaka. Az égre tekintett, percekig kereste a hold ezüstös palástját, majd felsejlett a komor felhők takarásából.
És akkor rázuhant az égbolt.
A fájdalom átjárta minden porcikáját.
Elakadt a lélegzete, összekuporodott. Minden seb felnyílt benne, hangtalan üvöltött fel. Hadakozott, nem akart alulmaradni. Nem akart emlékezni sem.
Aztán feladta… könnyek karcolták arcát.
Örült a sötétnek, láthatatlan maradt…

(folyt. majd)

8.

Ma este biztos már ülnek kényelmes karosszékükben, és tévét néznek, altatják magukat. Napközben gyakran kicsalta a napsütés egy sétára az öreg párt, kézen fogva támogatták egymást, igyekeztek mind könnyebbé tenni a másik léptét. Jó volt jóságukat nézni. Számukra az örömforrás a másiknak való segítés, az állandó aggódás, odafigyelés jelentette.
Miért kell ehhez megöregedni? Miért nem így élünk már fiatalon is? Nézni, lesni a másik kedvét, adni magunkból, és figyelni rá. Mindezt láthatatlanul, s csak akkor szavakká, tettekké váltani, ha a másikat ez teszi boldoggá. Mily sivár mikor a társunknak vélt személy, vakként él mellettünk, vagy csak képtelen l á t n i. Mikor sokadik segélykiáltásunk is a néma közönybe fullad. Mikor nincs mondani való, nincs őszinte meghitt párbeszéd. A folyam hódít, az erő, a törvény továbblendíti dolgaink, a tenger is előbb utóbb elkoptatja a legerősebb szirteket.Sok minden megválaszolatlan, és egyre nehezebb súlyként nehezedik ránk e hiány.

Futott… monotonná vált az ütem, csak mormogott, beszélt hangtalan.

Egy jó barát írta:
”Soha nem szabad feladni semmit! A dolgok csak általunk oldódnak meg, maguktól sose…”

Hullámzottak benne az érzelmek, mint a táj vonulata, az is hol laposan unalmas majd meredek kaptatóvá vált. Düh vitte fel a következő meredek szakaszon, könnye is kicsordult a belé hasító fájdalomtól. A közöny ütötte meg, mely mindennél rosszabb ítélet volt számára. Minden értelmet eltüntetett, mindennek elvette az örömét.

„Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja a titkát. Azt a szomorú emberi titkot, hogy szüksége van gyöngédségre, nem tud meglenni nélküle. Mert azt hiszem, ez az igazság.”
(Márai Sándor)

Sötétség fogta át ..futott az Éj Birodalmába….
(folyt.köv.) (majd)

7.

Szemérmes felhők sűrűsödtek feje felett, csak néha rázta meg szürkés paplanját az ég, hogy arcára ködcseppeket szórjon. Nem is igen vette észre, annyira elmerült gondolataiban.

Sok minden történt, s mégis az volt az érzése, semmi érdemleges dologban nem volt része. Pedig az érdektelennek tűnő dolog, később nehéz súlyként nehezedett rá, mert nem volt elég éber, hogy észrevegye a pillanatot.
Filmként pergette vissza az elmúlt perceket, s szigorú zsűriként nézte, elemezte. Nem készült Arany Pálmát osztani élete filmjéért, csupán az idővel harcolt. Vagy az idő vele? Átkozott háborúság? Mi végre tette Istent, az időt folytonosan múlónak. Miért nem állíthatjuk meg, játszhatnánk újra és újra egy - egy pillanatot.
Minden mulandó, minden lefelé esik, minden út Rómába vezet.. hehe.. kuncogott fel.

Lassan beért a faluba. Csendesebbre vette lépéseit, a kutyáktól félt, nem akarta felverni azokat. Hiányzik a nagy futás? Pánikszerű menekülés egy félőrülten vicsorgó házi kedvenc elől? Na, nem... elhaladt az öregék háza előtt. Szép kert ölelte a kis lakot.
Meseszerű... álomszép..

(folyt. köv. majd)