Elmondanám mennyire nehéz letérni az ösvényről, melyet lábad nyoma ékített.
A fák, melyek akkor régen, még oly kicsinyek voltak az út mellett, mára felérnek az égig, és teljes árnyékot adnak a sétáló embereknek. Te ott, az úton, a fehér padon megpihentél, és én sürgettelek, menjünk végre tovább. Ott abban a távoli magas házban voltál velünk, vigyáztál a kicsikre, és én elszaladhattam dolgom végezni. Boldogan jöttél, és voltál velünk. Annyi mindenben korrigáltalak, és annyi mindenben állandóan meg akartalak változtatni. Ma utoljára megyek ezeken az ösvényeken, az emlékek nem lesznek már ennyire közeliek.
Ha esténként felnéztem a régi ablakra, ott vagy, és nézel ki.
Hoztál gyümölcsöt, a gyerekeknek meséltél, ezernyi betű táncolt át gyermeki képzeletükbe.
Sok láncszem amit megkötöttél, mára sok kibomlott, vagy más kezekbe kerültek, de némelyik kézimunkád örökre horgolva tartja az eltéphetetlen fonalat közöttünk.
Nézel tudom le rám az égből, és szemed gyöngyragyogása nevet rám.
Jó anyám, segítsd tovább utam, azon az úton segíts majd járni, amelyen lábad sosem lépett.
A kezem elengedted oly rég, oly rég, fájdalmas űrt hagytál rám.
Megfejthetetlen gyötrő kérdéseket, melyekre nem kapok választ már.
Itt hagyom a megszokott környéket, ahol a gyermekeim felnőttek, ahová annyi annyi éven át hazatértem.
Ebben az otthonban még te is velünk lehettél, talán ezért nehéz a változtatás.
Anya, ott az égben, gondolj sokat rám.
Mert itt lenn a Földön nem múlik el nap, hogy én ne gondolnék rád.
