Olga

Oly szép csillagzápor

Lángoló lélek tűzmámor

Gond, mely fojtogató

Ami nevedben föllángol.

Sodrás

Adj időt nekem Uram

megérteni mit nem én irányítok

megérteni mi történik felettem

történik mellettem

nap mint nap visz az ár

s nincs elég erőm a partra evickélni

Úgy sodor a kékség mint 

falevelet a szél

pörén s védtelen sodródom

merre, nem is tudom.

Adj időt nekem Uram

megállni egy pillanatra

végig gondolni sodrásom

megérteni miért is vagyok.

32.

A felhők gyülekeztek szép katonás rendben, a szürke ezernyi árnyalata mutatta égi háború bontakozik ki egyhamar. A fojtó fülledt levegő bőre pórusait szorosan zárta, lélegezni is nehéz volt. Halkan szóltak egymáshoz, itt-ott egy - egy mondattal biztatták a vihar eljöttét. A házhoz érve megöntözte a sápadt virágokat, amikor a villám fényes dárdája végig suhant az égen.

Összerezzent, rettegett a villámok láttán.

Beléptek a lépcsőházba, a búcsúnál a lecsapó vihar hangja mélyen morajlott már. 

Összenéztek: - Igen!…Esni fog!! Jő az eső a szomjas földre.

Az égi szürkeség a mélykék árnyalataival játszott, a villámok fényénél a hegyek vonulatai rajzolódtak ki a távolban. A szél nem válogatott, ami útjába került, azt megtáncoltatta. Lengett a virág, hajladoztak a fák, ezüstösen csillogtak a levelek fonákjai. A piszkosszürke égi takaró lassan elborította a tájat.

Szobája rejtekében csendben állt az ablaknál.

Áttörni a falakat kívánta rettenetesen. A magány szétzilálta, feltörte a pajzsot, védtelen volt.  Még felnőttkorában is várta, várta a csodát. Örök bolyongásra volt kárhoztatva, gyökértelen faként állt a világban. Fogódzkodója akadt, isteni gondviselés kísérte, egy angyal mindig vigyázta botlásait. Keserűek voltak a rossz lépések, hiába védte őt, ki a világon mindennél jobban szerette. A szeretet sok mindenre képes volt, gyógyította a sebeket. Mégis árva maradt. Az univerzum hatalmas egésze beszippantotta cseppnyi erejét, marionett bábuként esetlen emelte karjait. A könnyek most is sósak voltak, gördültek lassan arcán, körberajzolta orrát, és szája mellett esett a földre. Ezernyi sós kis csepp szikkadt fel már, és sosem apadt el a forrás. A bánat fogságában a mosoly is csendesen bújt meg arcán, ha nevetett, mindig érezte valami nem úgy van körülötte, mint másoknál. Önmagán kívüli világ mindig idegen volt, hamar kint volt, esetlen bábként, védtelen.

Mikortól érezte, nem tudta már, de régóta. Mindig keresett, mindig vándorolt. Mintha sosem a saját életét élte, hanem utánozta volna, minek lennie kell. Talán sosem hitte el, a valóság az övé, mintha sosem birtokolta volna saját életét.

Ami a jelenben biztosnak tűnt, hamar bizonytalan lett, a hullámok sosem csillapodtak lelkében. Örök fogoly maradt, saját sorsa fogja. A szabadságot talán akkor értette meg, mikor a pap az oltár elé vezette. A keresztség által minden bűnbocsánatot nyer, az áteredő bűn és a személyes bűnök, valamint a bűn összes büntetése. Azt gondolta megtisztul, megtisztult valóban, a súlyos teher eltűnik örökre. Mégis egyre jobban nehezült rá az öröksége.

A sós cseppek mindig emlékeztették erre. Egy ember ismerte minden porcikáját, lelkének minden darabját, ki nevelte, szerette. Másodszor született meg általa, ki a legnagyobb legmagasztosabb áldozatot hozta.

Minduntalan ott volt a kettősség, a bizonyosság és a bizonytalanság.

31.

Forró napok, hűvös napok.. mint  ahogy a nappal az éjt követte.. Fogytak az évszakok életében…, elolvadt a tél, minden bizonyságával, hogy volt. Várni kellett a fehér lepelre, de ha nehezen is, megérkezett. Napokon keresztül megmutatta hideglelős nappalait, éjszakáit.

A forró Karácsonyi puncs, a bólé borongós bordó színei nyomán előjöttek újra és újra az emlékek. A sárga tál, a kanál ferdén állt benne, a gyümölcsök imbolyogtak a felszínen, és még most s ólomsúllyal nehezedik karjára a tett, mellyel a tál tartalmát kiöntötte.

Azt a bólés tálat, amit kiöntött anyja kezéből kivéve, máig nem tudta megbocsátani.

Igaz, a karácsonytól mást várt, de mára megértette, az emberi lélek egy bizonyos határig tudja elviselni a fájdalmat. Anyja ünnepre készült evvel, de csak a butító lét látta benne, amit nem viselt el.

Nem volt abban az évben karácsony.

Nem ünnepelték meg.

Az a karácsony a lefolyón folyt el, gyermekkora legszebb emlékeivel.

Mára elért élete megszokott medrébe, ám felbuggyant váratlan lavinaként, kesernyés ízzel, s nyeldekelte vezeklésképen.

Ott

Az a rét, ott a fenyőillat
mélyén

Ott, a hol az idő megállt
csak tűzforrón ölelt a napsugár
és arany fürtjei arcomba
omlottak, volt az időm
legteljesebb pillanata

Akkor lett az álomból
jelen, akkor mikor a
szívem Benned újjá született.

Kötelék

Szerelem varázs
minden érkezésed
Gyönyörű álom
mélyén rejtezel.
Mozdulok érted
nyújtsd értem kezed
Éjjel takarója alatt
búj egészen közel
Napfény zuhatagja
az ölelés benned
virág szíveddel
ébreszted percem