2013. november 2.

Sors dala




 











Anyám, hol pihensz? Oly messze jársz
halovány fényképed is sárgul a letűnt idő nyomán
tétován kutatok emlékeim porosodó polcán
fáradtan emelem fel ha  kezem kincset talál
vagy csak szánom a jelent és bojkottálom jövőm?
mikor lesz csend szívemben?sosem lesz tán már

a teher mit adtál oly édes de rettentő nehéz
hosszú évek óta fejteném bús titkát
kinyílna a zár,s egyszer valaki azt mondja:- 
itt ez az Élet, ez a Sorsod,ím a megvilágosodás

Fáradt szíved már régóta nyugodni tért
elengedni nehéz volt téged, ott a kórházfolyosó mélyén
időnk mi kezünkben volt csak szempillantás
ha tudtam volna, sosem teszek rosszat
nem török szívedre ördög adta daccal
s tán te is bizalommal nézel rám
önfeláldozásod  fehér gyolcsot sző immáron a menyben

Adhatott volna a Sors hosszú békés perceket
hogy mosolyodban gyermekeim megfürödjenek
hallhatnám kötőtű fémes percegését,
 ülsz elnyűhetetlen foteledben
ahol melegséged fonalából műved életre kél.

Anyám,  nehezen peregnek éveim, jöhet tavasz virága
vagy az ősz aranyló leveleinek huppanása
annyiszor tekintek gyermekéveim havára
aranyló nyarára, kacagó napsugarára
arcod életre kél, féltesz és rajongsz értem
valóra váltanál egy álmot mely sosem lehetett igazán Tiéd
Késői e dal, tudom!hisz a valóság régen tovatűnt már
nekem is maradnak az álmok tőled, mit örökségül hagytál rám.

2013. október 22.

35. évfordulónk margójára



Fehér színnel születünk. Majd a másodpercek befestik hófehér lapjaink. 
A meleg világos színek tanítóink, majd gyarapodnak a sötétebbek. 
Sárgállunk, mint a tavaszi virágok szirmai, lépdelünk előre gyémántköves utunkon. 
Jön a szerelem vérpiros lángoló hevítő szín palettával, és nyugszunk meg a zöldellő rét hamvas harmattengerében.
Aranyló sárga melegíti otthonunk, és üde pacsmagok tarkítják színesedő életünk.
Kerüljük a sötét borús fellegeket, a vihar ölelő fojtó szelét.
A másodpercek percekké, napokká-évekké gyarapodnak, 
és az ősz gyönyörűen gazdag változatos bordó levelei vetik meg ágyunkat.

Kötelék


Anyám enged szabaddá szárnyaim
hiányod béklyója csak a mélybe húz
tudom akartad repüljek boldogan
mégis fáj, mert lépted nem ér nyomomba.

Engedj élni
árvaságom börtönétől szabadíts ki
lelkem tipródva dacol
ölelve téged, s hódolva nagyságod

Tanítottál emberek közt járni
múltam sötét árnya mindenhol zsákutcába kényszerít
kidobott kutyaként járom utam
koncként odadobott csontokon rágódva


sírodnál megnyugszom
nap torkában velem sírnak a virágok
emlékek közt lesújtva
börtönbe zár örök hiányod súlya.

2013. október 12.

Születésnapodra

2008. október 12.
Édesanyámnak


csak a sírodra vihetek virágot ajándékul Néked
köszönném édes melegséget, s az ölelésed
játékaid mit vélem játszottál oly szívesen
kergetőzés a lépcsőkön, s hopsz ugrék mindig feléd
Drága Jó anyám, mily gyönyörű nékem mind ez emlék
szívemben ott vagy, mit oly kevéssé hittél






[C'est la Vie]

2013. július 8.

Kései dal

Ha egyszer rám találnál
szemedbe súgnám -
életem könnyeit
keresném karomal
tavaszi napfényt-
meglelve aranyzó kertet nevelnék

Kis virágom nevelném
- jóra és szépre -
s ha felnőtt
neked dalolnánk esténként
a szivárvány meséjét
ahogy betakar a sötét éj.

Hajnaltájt kisvirágom
harmatján arcunk hűsítjük
s a hulló cseppek
mámorában
elsíratjuk szerelmünk
(1982.01.14)

Helyzet

Az aggódás látszatában (sem)
fog lelki - sérvet kapni.

A látszal látszólagósságában
örökké - délibáb magasságából
kellemetlen lehet
állandóan a
valós földre zuhanni

2013. július 7.

36. (Iskolás évek)

Az általános iskola nem volt messze otthonától. Pár méter a sarokig, majd balra két utcát kellett sétálnia, majd megint balra és már ott is volt. Ép hogy elfért a bérházak rengetegében, olyan szűkösen húzta meg magát az épület, csak a hatalmas fa bejárati ajtónak maradt rengeteg hely mely, ha kinyílt, nagy széles lépcsőt emelt elé, futhatott fel az emeletre. 

Anyja elvitte még óvodás korában megmutatni, hova fog járni iskolába. Szépen felöltöztette, ahogy a kisiskolásokat kell. Talán egy tavaszi nap volt akkor. Új táskáját a hátára vette, igaz még üresen. Barna táska volt, kívül két nagy zsebbel, szíjjal lehetett bekapcsolni. Volt fogantyúja is, hogy kézben is lehessen hordani. Fapadok voltak a teremben sűrűn, egymás mellett, ezek még egybe voltak építve, nem álltak külön, mint manapság. Sötétbarnán mutatták maszatos diákkezek koptatták időről időre. Tintatartó volt középen, és redőny az asztallap alatt, ahova a könyveket tehették a kis nebulók. 

Ott voltak a gyerekek is a teremben, és anyja büszkén mutatta meg mindenkinek, leánykája nemsokára iskolás lesz, ujjával mutatta mi hol van, és mesélte csendesen, türelemmel, itt mindig rendesnek és fegyelmezettnek kell lenni. A gyerekek talán viháncoltak, ő meg megilletődve szorongatta a biztos kezet. A tanár néni komolyan és kedvesen segített, míg a látogatás tartott. 

Gyermekként is érzékenyen reagált mindenre. Rossz osztályzat, vagy valaki bántóan szólt rá, zokogásra késztette. Sokat sírt, és sokat bántották. Anyja sokat járt a tanárokhoz rendet tenni. 

Megmaradt emlékeiben a szülői értekezlet, vagy fogadó óra. Mindig elkísérte anyját. 
A suli felé a dohányboltnál megálltak. Kis fakkokban édességek is lapultak, a finom csokis kókuszos tekercs volt, amiből vettek egy kis zacskónyit. Ez volt az elemózsia a fogadóóra alatt, amíg várt türelmesen a folyóson. 

Ment teremről teremre, mindegyik ajtajában hallgatózott be-belesett. Félhomályos kőrfolyóson lehetett körbe kíváncsiskodni. Közben majszolta a finom kókuszos csemegét. 

Időről időre anyja megjelent, ahogy ment a termek közt, kereste a tanárokat. Kivárta a sorát, és minden tanártól megkérdezte kislánya, hogy fejlődik, tanul viselkedik az órákon. Ő meg várakozott, simult a falak tövében, leült a lépcsőre, és ha hosszabb ideig nem jött ki a teremből anyja, elment a zeneteremig. Itt szeretett a legjobban várakozni. A zongora hangja elvarázsolta. Hallgatta a kiszűrődő lágy dallamot, a gyakorlások miatt sokszor ugyan azt a darabot többször is. Átsimult a zene hullámára, ringatózott, és álmodozott zongorista ő is, és az Appassionátát játssza csukott szemekkel. 
Sokat kérlelte anyját, hadd zongorázhasson, de erre az volt a válasz, az nagyon drága dolog, és zongorát kellene venni. Gyermekkorából kimaradt a zenetanulás. De rajongott a hangszerekért, akkoriban a zongora volt az első. 

Énekelt, míg hangja engedte, tehetségesnek mondták. Mint a fiuknak, szoprán hangja mély tónust vett fel, az általános iskola végére az alt szólamban kapott helyett. 

Színes csempék voltak a falakon, körben a folyosón. Egy betonos udvar a legfelső szinten, drótkerítéssel körben. Minden szűkös volt az iskolában, a tornaterem is kicsiny volt. Az öltözőből futottak neki az ugrózsámolynak, hogy elég legyen a lendület. 

Kicsiként egy Kati nevű barátnője volt, Szabó Katalin. A téren kettesben játszották tündéres szerepjátékukat, éveken keresztül. Egyszer történt valami és többé Katalin nem szólt hozzá. 
Sírt keservesen, anyja meg vigasztalta. 
- Cilukám, ha nem vagy neki fontos ne bánkódj. Egy egyszerű kis összeveszés nem törheti meg barátságotokat, ha meg mégis, kár egy könnycseppet is hullatni érte. Csinálj úgy, mintha nem is bántana, ha látja hogy bánkódsz, még inkább ezt teszi veled. 


A tündéres játék már nem kötötte le, egyedül folytatta, de erőlködnie kellett, hogy átlibbenjen tündérország bűvös álomvilágába. 

Másik barátja lett, Gabriella. Szemüveges, csúnyácska (mondanánk első pillantásra) sovány, göndör hajú leány volt, s nagyon jó tanuló. Osztályelső. Innentől ő is jól tanult, együtt jártak történelem versenyre, kerületi versenyekre, rajzversenyekre is, mert rajzolásban is tehetségesek voltak. 

Rajztáborba mentek nyaranként, vagy kimentek csak úgy maguk szórakoztatására a várhoz, rajzoltak és rajzoltak. Suli időben egymáshoz mentek fel, kicsit beszélgetni, tanulni, viháncolni. Magnóztak, Gabinak volt egy kis magnója, és Rolling Stones zenéket is hallgattak. Megtanulták kívülről Solvejk dalát, és csillogó szemmel fújták, vidáman. Kiállításokat néztek meg, és sok érdekes dolgot éltek meg. 

Élete legszebb időszaka volt, anyja mellett. 

Nem tudta honnan csöppent e világba, és nem sejtette milyen út vár majd rá.

2013. május 27.

Lét



Anyám képe falamon
bennem levő ős hiányt tükröz
torkom szorítja a mélységes csend
a titokról fellebbenő fátyol
tépetten suhan tova
dolga végezetlen
a fűszálak tengerében
bujkáló kis hangyák
szösszenet lépései
mint mindenség robaja
hasít ketté
tudat-tudattalan állapotba
 2013-05-27