4.

Formálódott, egy-egy pillanatra kiélesedett előtte a jövő titkolódzó kontúrja..de amint a lényeg láthatóvá vált volna, szanaszét hullott előtte. Micsoda talányos játék. Mosollyal válaszolt. Kaptatott felfelé a dombon, erre már egyre kevesebb nyomát lelte a betonnal kikövezett civilizált világnak. Több lett a homok, a fű, a természetes táj rejtőzködött a homályban. Érezte illatát, finom karakteres harmónia vette birtokba érzékszerveit.

"Pár napja az utcán, amikor egyedül, hazafelé jöttem,
este felé, könnyű kis melegben (mint valami ingben),
félig boldogan (mely szó nálam rokon az öntudatlannal),
valami nehéz érzés sűrűsödött, állt össze bennem hirtelen.
S csak rövid ideig.
A Molnár utcán végig parkoló autók sora mögött,
egy sarokhoz érve, beszívva büszke motorok füstjeit,
félig a holdra pillantva, az öreg, piszkos házak
ablakaiból vacsora csörömpöléseit hallva,
bizsergő, fáradt kezemben tartva táskám,
nem tudva egy pillanatra, aznap mi történt velem,
s hogy hova is tartok éppen,
megálltam. Vagyis mint egy hal, akit az éppen beakadt horog visszatart,
megtorpantam, de csak úgy sportosan, könnyedén,
mintha turista lennék, ki jobbra vagy balra, de
mindjárt indul tovább, hogy megnézzen valami
templomot vagy várat, talán éttermet keres.
Megálltam, s hidd el, tényleg csak egy pillanatra,
úgy éreztem, már elindulnom többé nem érdemes.
A szívemen csodálkoztam el, hogy
milyen ideges, nyughatatlan szervem,
aztán meg: mennyire üres. És még sincs benne hely.
Nem neked, vagy másnak, akit szerettem addig,
vagy ezután majd fogok, de magamnak nincsen:
az a szív, bár bennem, de nem értem dobog.
Zokogtam volna, hogyha még egy másodperccel
tovább tart az egész, de elmúlt, a könnyzacskókból
nem indulhatott meg olyan gyorsan a könnyezés.
És léptem tovább. Még a táskám is meglóbáltam
kezemben, játékosan, ejha, mi volt ez?,
megfordultam, néztem a helyet, ahol korábban
álltam, de semmi furcsa, nem volt semmi ott.
Elengedett akkor már, ami rövid időre megfogott.
És nem volt aznap semmi rossz, jött egy gyenge, könnyű este.
Hamar haza értem, és rád mosolyogtam és a kisgyerekre.
Ami hír nélkül jött, addigra eltűnt nyomtalan.
De elkezdődött, azzal, hogy vége van."

(Jónás Tamás:ELŐSZÖR VÉGE VAN)

Kellemes percek mikor egy - egy verssel lépdelt, ütemére szaladt. A vers számára egyet jelentett a festészettel, színes csodás világot festhetett, ujjongott a szabadság csodás titokzatosságától.

(folyt.majd)

3.

Szép volt ez az este. Fáradtan csüggedő lombos fák, talányos árnyékai vezették, álmosan pislogó ablakok kacsintottak rá.
Nem nézett semmit konkrétan,mégis élesen rajzolódott ki szemei előtt a táj.
Lépései ütemére előjött egy mondat, vagy töredéke egy mondatnak:

"Ha igaziak lennének az érzések, utat építene, hogy elérjen hozzám".

Nem értette, miért nem tud másra gondolni, most erősen fogta, nem tudott újra elkalandozni.

(folyt. köv.)
(majd)

2.

Lassított az iramon.... a fák lombjai egyre sötétebb árnyékba húzódtak, már látszódtak a csillagok fényei. A felhők sejtelmesen és véletlenszerűen útját állták akadályként némely peches csillag fényének.
Elébe tűnt, amint valahol Aggtelek környékbeli mezőn feküdt öccsével egy mezőn - gyakran kiszöktek csillagleső útjaikra titokban - felfedezni az égbolt kincseit. Keresték a Medvét, az Fiastyúkot, a Sarkcsillagot, no és az akkor még számukra ismeretlen világot igyekezték azonosítani.
Mennyi vágy, mennyi akarás volt akkor bennük. Mi minden állt előttük, és milyen nagy elszántsággal gondolták mind ketten, mit csak akarnak, azt elérik. Aztán az iskolaéveknek vége lett, elsodródtak egymás közeléből, de lelkileg is testvérként összetartóztak a köztük lévő nagy távolság ellenére, érezték továbbra is mikor gondol erősen egyikük a másikra.
Gyorsan eljöttek a felnőtt élet szabályosan ismétlődő szürke hétköznapjai, belesimultak az átlagemberek mindennapos egyen szokásaiba. A Kis Medve néha el is pityeredett, látva földi barátai harcát, mert oly kedvesek lettek neki.

Egyenletesen vette fel az újabb ütemet, nem volt fáradt, észben tartotta a visszaútra is maradnia kell erejéből.

Némely ember elégedett helyzetével, nem akar mást, a megszokott dolgok sablonjai segítségével a biztonság csalfa érzetét tökéletesítik.. Ragaszkodnak ezekekért a gyorsan kipukkadó lufikért, és bensőjük egyéni értékei lassan teljesen elvesznek. Már maguk sem tudják, akartak-e mást, mint amijük van. S ha egy szép színesen csillogó lufi mégis kipukkan, értetlenül szemlélik a csillogás mögött nem volt semmi, semmi sem....

(folyt.köv.)

1.

„A végleg becsukott ajtók.
Mikor valószínű, hogy többé nem
járok arra. Este még elképzelem a
szobát, ahogyan hagytam, az ágyon nem
terítettem el rendesen a takarót,
az asztalon mosatlan pohár,
ujjlenyomatom a fürdőszoba tükrén.
Abban a szobában most kezdődik
valami, amit nem tudhatok meg soha,
nélkülem történik ezután, mint
általában minden, ami történik
velem.”

Amikor futott,a világ kinyílt számára. Benne volt, lüktetett, élt. Futott szabadon, piciny mosollyal arcán, mely nem írta felül örökös szomorúságát. Léptei üteme felszabadították nyugtalan kimondhatatlan érzéseit. Száguldottak gondolatai, s minden olyan egyszerűnek tűnt. Már nem fájtak annyira azok ott benne, messziről nézte kesernyű emlékeit.

Futott... a kövek elgördültek talpa alól,hangtalan, mint azok a könnycseppek. Messze előtte szürkülni látszott az égbolt. Elérhetőnek tűnt, nem zárta ki.

Csak futott...egyenletesen, nem nézte az órát, elég volt szíve dobbanását hallani. Egyedül volt, mint mindig, de nem érezte magányosnak magát. Vele volt mindenki, akit szeretett, hát futott értük is. Beszélgetésbe fogott velük, halkan kacagott vicceiken, derűs pillanatok tűntek elébe.
Ha lába elé nézett, agya újra a valóságot fogta fel. Hallotta a kutya ugatását, a harmóniát megtörve figyelmeztetőleg zajongott, még messzebbre kell kerülni.
Futott tovább..futott önmagáért, futott a távolságért....
(majd folyt.)......