Május tizenkilencedike

Változatos és óvatos napok jönnek,mennek. A kijárási korlátozást feloldották az egész országban és a nép boldogságában járja az öröm táncát. Vannak szabályok, de erre csak azok figyelnek akiknek nagyon muszáj.
 A családdal is bátrabban együtt vagyunk, és ez könnyebb így. Legjobban Kisebbem hiányzik, szerettem vele beszélgetni. De ennek létrejötte egyre távolabbra tolódik. Rengeteg elfoglaltság, a jelen megélése, kihajszolása a perceknek, egy mindig pergő örök mozgó testnek, időt engedni saját önmagának, nagy feladat.
Messze repülnek a teljesnek vélt perceink, eltörpül benne a mai nap, a vágy meg nő, egyre nő.
Távolságot eddig azt hittem nem lehet építeni, az magasodik, önépülő dolog lehet de nem, rájöttem, ezt építhetjük tudatunkkal is, akarattal.
Ez akkor nem jelent problémát, ha az illetővel sem volt közelebbi kapcsolat. Ott ahol nagyon közeli volt, ott ez nagyon szívbe markoló lesz, ahogy tudatosul bennünk.
Telnek a hetek, és egyre több ajtót nyitunk a külvilág felé. Óvatosak a léptek, de mégis jó, kimosolyogni a világra. Nyitva lesz a szív, a lelkünk, fogadni kell a örömteli pillanatotokat, a vártat és váratlant egyaránt.

A boldog pillanat, amikor olyan csilingelve hallom a nagyok hangját, a kocsi hátsó üléséről, távozóban:-Szia Papa, szia Mama!

Május tizenharmadika

Sokszor felkelt a nap, jöttek az esték, és mindig maradt hiány, mi az ami elszaladt életünk mellett. Jó  internetes világ, tényleg sok mindent e lehet intézni, de élménye másmilyen  dimenziót mutat. A kis unoka képe is más, másképpen vagyunk kapcsolatban egymással, és más a vásárlás is, rendelés után a valós termék megérkezik az otthonunkba.
Mennyi idő eltelt ebben a karantén életünkben, óvatos marad az ember akkor is, amikor a világ ajtaja nyitva áll.
Értékelni ezt a helyzetet nehéz. Szaladna az ember a kályhához, a jó öreg cserépkályhához, onnan indulva újra el, mindenre megkapjuk a választ-
Nincs válasz.
Ma ment el újra a munkahelyére Nagyom, és ma férjem sem bírt magával, berontott a boltba, és kétszatyornyi árut cipelt be az ajtón. A szokásos perlekedéssel rámolva el, sóhajjal konstatáltam, igen, mindenkinek a tűrése véges, ki így ki úgy szabadítja fel a benne ragadt feszültséget.

Borus lesz a hetünk, egy hidegfront csapadékot és hűvös szeleket hozott hazánk felé. A kertben a föld nagyját széthordtuk, de maradt a munkából. Terítés, kövek kiszedése, rögök szétverése. Ki -kimegyek, dobálom a kavicsokat egy vödörbe, és a legjobb relaxálás ezen időben.A kavicsok gyűlnek ugyan, de a nehéz sóhajok nem ritkulnak el. Mindig van ami felejthetővé teszi a pillanatot, hol a gyomromban a kő, hol a furán verő szívem, vagy éppen az aktuális feszültség nehezedik rám.
Napi rutin a tabletták szétosztása, el nem felejtése, komótos rituálék bevezetése. Gondolkodni, vajon hol orvosolhatják leggyorsabban azt, ami a legjobban fáj, vagy problémás. Kapaszkodom a legkisebb biztos ponthoz, ami mindig szamárvezető volt életem során.