2008. szeptember 6.

24.

Vége lett a nyárnak.
Egyre több levél sodródott a széllel, egyre vastagabb rétegben gyűlt az avar az erdők mélyén. Kiszokott a sziget északi csúcsához, a kavicságy egész tisztára szűrte az amúgy nem éppen a legtisztábbnak mondott Duna vizét.
Meztelen talppal gázolt a hideg folyóban, frissítette hűtötte testét.




Sok minden történt, és sok minden nem történt vele ezen a nyáron.
Csodásan indult a június, sokat lehetett víz mellett. Szerettei körbevették, programok élmények gazdagították napjait.
A nyár közepén gyérültek a lehetőségek, és akire oly nagyon számított, az hagyta cserben. Egyértelmű volt, lett: ki az igazi barát, társ. Az, aki akkor is kopogtat az ajtaján, amikor magányába zárkózott. Aki akkor is törődött vele, amikor hálátlanul módon fordult el. Számítás és minden önzés nélkül tartotta felé kezét, meleg pillantásával húzta vissza a pezsgő élet porondjára.
Tegnap feladta lelkét, és újfent várt. Feleslegesen, mert megint becsapták. Megfogadta, elég volt, nem kell több hazugság. „Pokolba már a szép szavakkal”.
A kutya bátortalanul lépegetett a folyóban, feszült minden izma, rezzent vissza az apró hullámok láttán. Kedvesen cirógatta, bátorította, faágakat dobált neki. Foghegyével nyújtózott érte, nem mert úszni még érte.
Türelem kell, mint mindenhez. Az elfogadáshoz, az éréshez. Fel kell nőni a feladatokhoz, erősödni kell, és akkor nem fáj többé a kudarc, mert rájövünk, életünk, tetteink mi irányítjuk, s nem mások minket. Így válunk szabaddá.

(folyt.köv. majd)