13.

"Tegnap sírtam – könnyek nélkül,
okát se tudva sajgott a lét.
Pedig az ég szépre kékült,
hogy így nyerje el a Nap kezét.

Mint egy ketrec, szűk lett a tér,
lelkem fönnakadt a rácsokon.
Meggyötört, hogy nem értettél,
mintha volnál másik száz rokon.

Pedig csak karod hiányzott,
s hogy arcom két kezedbe rejtsem.
Sose kértem a világot...
csak érezd, ha fellobogsz bennem. "
(Sárhelyi Erika)

***

Miért pont ez a vers jutott eszébe? Nem is tudta, illetve sejtette, mert a percek elmennek, elviszik a pillanatokat, amikből kaphatott volna, adhatott volna, s most itt volt újra ennek a napnak az estéjén... Üres köténykével, száraz a szemmel, s a könnyek is elfogynak egyszer, ...

S most fájt, mert egy pillanatra sem dobbant léte szíve mélyén, nem csilingelt fülébe neve, s nem ébresztette fel figyelmeztetve óh, ő vár, merre lehet, egy csipetnyi érintés...milyen jól esne...

Lassan kimaradt ebből is. abból is, mert a szíve és esze is azt súgta: ma légy hozzá kedves, adj néki mindent amid csak van, mert ez tesz gazdaggá, a törődés, ez csal arcunkra mosolyt, ez nem kerget bele a szürke közönybe, ettől él és marad erős a szeretet...
mert semmi sem biztos, csak amit ma megéltél, tettél vagy még sem, ami ma van, ami ma volt ebből épül a múlt...

Nem, nem maradt hát egy röpke szia, egy kedves gesztus semmi sem, így most elvonulhat magányába, fáradtabban és keserűbb szívvel, mint tegnap és felszáll arra a körhintára, amely forog körbe és körbe, nem számolja az ismétlődéseket... nem számolja többé, ...
mert nem akarja így ezt tovább...

---goodbye----