Ma este biztos már ülnek kényelmes karosszékükben, és tévét néznek, altatják magukat. Napközben gyakran kicsalta a napsütés egy sétára az öreg párt, kézen fogva támogatták egymást, igyekeztek mind könnyebbé tenni a másik léptét. Jó volt jóságukat nézni. Számukra az örömforrás a másiknak való segítés, az állandó aggódás, odafigyelés jelentette.
Miért kell ehhez megöregedni? Miért nem így élünk már fiatalon is? Nézni, lesni a másik kedvét, adni magunkból, és figyelni rá. Mindezt láthatatlanul, s csak akkor szavakká, tettekké váltani, ha a másikat ez teszi boldoggá. Mily sivár mikor a társunknak vélt személy, vakként él mellettünk, vagy csak képtelen l á t n i. Mikor sokadik segélykiáltásunk is a néma közönybe fullad. Mikor nincs mondani való, nincs őszinte meghitt párbeszéd. A folyam hódít, az erő, a törvény továbblendíti dolgaink, a tenger is előbb utóbb elkoptatja a legerősebb szirteket.Sok minden megválaszolatlan, és egyre nehezebb súlyként nehezedik ránk e hiány.
Futott… monotonná vált az ütem, csak mormogott, beszélt hangtalan.
Egy jó barát írta:
”Soha nem szabad feladni semmit! A dolgok csak általunk oldódnak meg, maguktól sose…”
Hullámzottak benne az érzelmek, mint a táj vonulata, az is hol laposan unalmas majd meredek kaptatóvá vált. Düh vitte fel a következő meredek szakaszon, könnye is kicsordult a belé hasító fájdalomtól. A közöny ütötte meg, mely mindennél rosszabb ítélet volt számára. Minden értelmet eltüntetett, mindennek elvette az örömét.
„Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja a titkát. Azt a szomorú emberi titkot, hogy szüksége van gyöngédségre, nem tud meglenni nélküle. Mert azt hiszem, ez az igazság.”
(Márai Sándor)
Miért kell ehhez megöregedni? Miért nem így élünk már fiatalon is? Nézni, lesni a másik kedvét, adni magunkból, és figyelni rá. Mindezt láthatatlanul, s csak akkor szavakká, tettekké váltani, ha a másikat ez teszi boldoggá. Mily sivár mikor a társunknak vélt személy, vakként él mellettünk, vagy csak képtelen l á t n i. Mikor sokadik segélykiáltásunk is a néma közönybe fullad. Mikor nincs mondani való, nincs őszinte meghitt párbeszéd. A folyam hódít, az erő, a törvény továbblendíti dolgaink, a tenger is előbb utóbb elkoptatja a legerősebb szirteket.Sok minden megválaszolatlan, és egyre nehezebb súlyként nehezedik ránk e hiány.
Futott… monotonná vált az ütem, csak mormogott, beszélt hangtalan.
Egy jó barát írta:
”Soha nem szabad feladni semmit! A dolgok csak általunk oldódnak meg, maguktól sose…”
Hullámzottak benne az érzelmek, mint a táj vonulata, az is hol laposan unalmas majd meredek kaptatóvá vált. Düh vitte fel a következő meredek szakaszon, könnye is kicsordult a belé hasító fájdalomtól. A közöny ütötte meg, mely mindennél rosszabb ítélet volt számára. Minden értelmet eltüntetett, mindennek elvette az örömét.
„Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja a titkát. Azt a szomorú emberi titkot, hogy szüksége van gyöngédségre, nem tud meglenni nélküle. Mert azt hiszem, ez az igazság.”
(Márai Sándor)
Sötétség fogta át ..futott az Éj Birodalmába….
(folyt.köv.) (majd)
