Fókusz

Régi tárgyak képére fókuszálva

kutatva elmém rejtekén

jelenem nyugalmas barázdáit

szántja mélyen,  a vas sikoltva 

túrva a biztos mát hátra

sajdul minden göröngy felismerés.

34. ("Kis Vadember")

A kamaszévek már nem voltak ennyire zökkenőmentesek, belegabalyodott sokszor az Élet pókhálójába.

Korán felnőtt, nagyon korán. Korán kapta az első pofont.

Sírva omlott az ölelést adott karokba, a védelmet kereste. A pofonok megijesztették. A rémisztő elszakadás lelökte a mélységbe, és anyja életében felgyülemlett fájdalmak göröngyét egyszerre dobta rá. Lelke összeroppant. Az övével együtt.

A biztonságos könyvespolc megritkult könyvei szanaszét hullottak, hirtelen minden szerte szétreppent a védett környezetből. Ami fogódzó volt, már eltört és szilánkosan meredt keze útjába. A bizonytalanság gyökereit kitépte az addig biztosan álló alapból, és nem volt tápforrás, repítette a szél amerre kénye kedve tartotta. Élte a napjait, de akkoriban vad fékezhetetlen ciklonként hajtotta előre az ösztöne.

Keserves nyögdécselős időszakok elé is fájdalom sziklát épített, minden nap küzdeni kellett a továbblépésért.

Visszamenekült a gyerekévek meleg-barna félhomályába.

„Úgy tobzódsz a szabadban, mint egy kis vadember, szaladgálsz, ugrálsz, mint egy megvadult csikó, ember legyen a talpán, aki féken tud tartani. Szegény Nagyanyád, ki egész nap együtt van veled és vigyázz rád, estig bizony jól elfárad. Egy biztos szívem, amilyen aranyos édes kisgyermek vagy, alaptermészeted olyan nagyon – nagyon makacs, önfejű. Nehezen viseled, hogy másnak az akarata is teljesülhet, nem csak a tied.

Piciny vagy még, nem érted meg, hogy „engedelmesség” is van a világon. Minden, amit kér tőled az ember, amire tanít, azért van, hogy neveljen, hogy olyanná tegyen a nevelésen keresztül amilyenné egy egész kiegyensúlyozott embernek lennie kell.

Sok türelem és szeretett kell ahhoz, hogy lassan – lassan kinevelje belőled az ember ezt a makacsságot, sokat szomorkodom, sokat gondolkodom. Nehéz erős kézben tartani olyan valakit, akit az legszívesebben csak simogatna, csókolgatna állandóan.

Csillagom sokat járok ki hozzátok, oly édes vagy, olyan nagyon tudsz örülni nekem, ha ott vagyok, egy lépést sem tágítasz mellőlem. Tényleg ilyen nagyon szeretsz? Melegszik a szívem, ha csak rád nézek, édes – édes csillagom. Sétálni voltunk a Duna parton, s kis életedben először voltál séta hajókázni. Ha egyszer az életben Neked is lesz gyermeked, Te is érezni fogod mit jelent megélni ezeknek az új élmények benyomások átélése, mint most is veled ez a sétahajókázás.

Ha ragaszkodásod örökké ilyen erős lesz, az nagyon – nagyon sok jót fog jelenteni életünkben.”(1962. június)

Jó volt kisgyermeknek lenni, minden baj elkerülte, anyja szárnyai ölelték védték. Nem volt olyan gond, melyet nem oldott volna meg körülötte.

„Kicsim szomorú Karácsonyunk van, mert nagyon beteg vagy. Kicsi szervezeted igen fogékony minden betegségre.

Szeptember óta óvodába jársz, de csak néha – néha, mert ezért - azért mindig otthon kell, hogy tartsalak. Volt rubeolád, most pedig kanyaród, ami ráment a hasikádra, majd a füledre, s igen rossz állapotban vagy.

Szegény gyermekem, a feldíszített fa a tiszta szívből összeszedett ajándékok alig – alig vidítanak fel. Az embernek csak összefacsarodik a szíve.

Csendben hárman ünnepelünk Nagyanyád én és Te. Szomorú kis együttes így, mindhárom szeretetre vágyik, szeretetet ad és kap. Ha így nézlek Benneteket Nagyanyádat 71 évével, téged 3 és fél éveddel, vajon lesz – e erőm, hogy egyedüli támaszotok erősségetek legyek.

Ha átöleled a nyakam,kicsi fejed az arcomhoz szorítod, úgy érzem, mindenre képed vagyok, s lesz elég erőm az életünkhöz.”(1962. Karácsony)

A lakásban minden szét volt rámolva. Szájmaszkos, fehér ruhás emberek jöttek, valami szóró eszközzel, és mindent befújtak. A hosszú szoba kinyitott ajtaján keresztül figyelte a dúlást. Akkoriban a rubeolás, vagy kanyarós betegségből felgyógyult gyermek lakta helységeket, így fertőtlenítették. Csak az idegenek mozgolódása maradt meg emlékeiben, a fura öltözetű férfiak bejövetele.

A bútorok mind sötétek voltak, a parketta is a mélybarna színével nyomasztotta a lakás hangulatát. Nagyanyja hófehér csipkéi próbálták a sötét színt feloldani. Hatalmas szárnyas ajtók, szépen faragott félfák mára teljesen eltűntek a modern lakberendezés okán. Igaz újra éled az antikvitások utáni vágy, visszahozza ezeket a régi patinás megoldásokat. Terek szükségesek e stílushoz, a méltóságot, eleganciát sugárzó tömörfa bútorok mára kincset érnek.

Gyermekkora egyik karácsonyán, nagyanyja sokáig a konyhában mesélt neki, nem mehetett be a nagyszobába. Mikor végre elérkezett a pillanat, türelmetlenül mégis óvatosan ment a fa felé. A lámpák nem égtek, gyertyák hullámoztak fényükkel, vatta darabok reszketve húzódtak el a láng veszélyes melegétől. Vibrált a fa, meleg varázslatos képet mutatott. A nagyanyja által sütött habcsókok édes illata terjedt szét a levegőben. Az ajándékokra nem emlékezett, csak erre a szikrázó kis fára, és a melegre mely körbefogta. Anyja szeme két angyali szempárként könnyezve nevetett rá.

Hontalanul

A ködben sápadt fény
nehezen botorkál a Nap
erejét veszti az ég közepén
langyos szellő segíthet rajta
a fáradt korongot mosolyra bírja

szívemre is kell egy gyógyír
botlottam fájón megint

szavaimban kevés az Igaz
tetteim megint hazugak
sehonnan sem jöttem és
nincs hova érkeznem
életem lassú kínban telik el

Keresem a jót, a szépet,
de csak a bánat terhe jut nekem.

33. (Oroszlánhűség)

Arra nem gondolt ennyire nehéz lesz. Nem fogta fel, még akkor sem, mikor nem csak az ég feketedett el felette, alagútnyi sötétség ölelte át amint haladt e lőre. 

Vad kis csikó volt, nem is vad, szilaj, ahogy anyja írta róla, csak szaladt lelkesen, nyargalt viháncolva félelem nélkül.

Vitte a lendület, kacagott a virágokkal, pillangót kergetett, rollerezett naphosszat. Kezében a ceruza életre keltette a lerajzolt vonalakat, meséket rajzolt tündérieket, izgalmasakat. A mesevilágban gördültek a napok, szépen egymás után, és anyja ölében boldogan pihent meg.

Nem tudhatta anyja micsoda fájdalom görgetegen lépdel minden nap előtte.

„Egyetlen boldogsága vagy életemnek, tudod kicsim az egész életem félre sikerült. Mindig nagyon egyedül voltam, pedig ha tudnád, hogy mennyi szeretetre vágytam. Most hogy mellettem vagy legalább értelme és célja  van életemnek, látod még azt sem mondhatom, hogy mindent pótolsz, de értelmet adsz.”

…

„Piciny lányom olyan nagyon ragaszkodó vagy, úgy csüngsz rajtam és Nagyanyádon, mintha éreznéd, hogy mi adjuk neked az életben azt, amit különben nem tudtál volna soha megkapni.

...
 Én megvédelek és felnevellek amíg szívem, erőm, karom bírja.”(1962. 06. 03.)

A könyvespolc magasodott a nagyszoba fala mellett, az alsó két polcot érte el, a színes útikönyvek kitárták elé a világot melyek sorakoztak előtte.  Míg olvasni nem tudott, a képekből szomjazta az újat, később lassan - lassan a betűk szavakká mondatokká váltak.   

Az éveket az elért polcok magasságán mérte, olyan lassan telt akkoriban az idő.  

 Legkedvesebb könyv az Oroszlánhűség (Joy Adamson) lett számára, az oroszlánok közel hozták a vadont, és érezte Afrika forróságát, átélte a félelmeket, mikor az író kedvencét kereste. Végig zokogta Elza betegségét, nehezen bírta felfogni, az állat elpusztult.

Érzékeny volt, és képes volt beleélni magát egy történetbe is.

Anyja segítette át ezeken a sírós időszakokon, türelmesen magyarázta újra és újra, mi az Élet.

Ragaszkodott a megszokott dolgokhoz, a kiskutyához, az ujjacska szopogatásához, az ágyhoz, mindenhez, ami körbevette a nagy bérlakásban, ahol nagyanyjával és anyjával élt.

Délután a lépcsőház izgalmas játszóházzá vált számára, a régi belvárosi lakóépületekre jellemző kacskaringós vaskorlát, annak sárkányutánzatai, elképesztő mesevilágot teremtett elé. Képzelete a valóságba repítette.

-folytatás következik-