Szemerkélt az eső, szürke paletta volt az ég. Reggeli egyformaságból csengetés zökkentette ki. Jó barát érdes hangja szakadozott a vonalban. Finoman értésére adta, ne nyafogjon most már tovább.Minden úgy is úgy lesz, apró pihés öregedő száj, várjuk majd a csemetéket vajon mikor jönnek látogatóba, fizikai testünk egyre csak öregedik..
De mit is tehetünk önmagunkért? A Létünkért?
Meg kell találni a jelen pillanatot. Ez mindennel ellenkezik, hiszen folyamatosan a jövőre gondolunk, az milyen lesz, mit fogunk csinálni, stb. Pedig az egy nem létező dolog, világ. Az majd elkövetkezik. S miből lesz? A jelenből. Ezért lenne a legtermészetesebb a jelen villanásait mélyen magunkba szívni, s hagyni áradjon szét testünk apró sejtjein.
Könnyebben gondolt vissza a kudarccal végett érő évekre. Mert elmúltak, s tudta nem erre kell a „jövőt” építenie. A ma pillanatai sokkal értékesebbek, mint hogy keseregjen önző és haszontalan lelkek bántóan semmilyen együttérzésre alkalmatlan mivoltán. Felelősséget fel nem vállaló szürke tébláboló emberek nem vihetik el a Csodák Országába.
Olyan jó volt mély levegőt venni. Kifújni. Mozgott a mellkasa, és csak erre összpontosított. Mosta az eső az arcát, folytatta a légzést. És egy pillanatra átölelte a Csend. Minden gondolat kiszállt a fejéből.
Lélegzet…
(majd. folyt.)
