Télies napok beköszöntöttek, s a nap csak ritkán látott vendég az égen. Szombat reggelén, korán ébredve elkészítettem a családi reggelit, amit lépcsőzetesen elfogyasztottunk.
Szerdán életünk nehéz útján voltunk, Nyíregyházán, temetésen, Mártuskánk búcsúztattuk. A könnyek építettek lépcsőt, a távolságtartás miatt még nehezebb volt az ég súlya, a fekete ruhák között ragyogott még így is, a hófehér urna. Valószintelemül, elfogadhatatlanul, makacsul állt, tényszerűen, ahogy vége, de a tudatunk mai napig nem fogadta el. A Covid mélyen belevág a családok szívébe.
Semmi nem lesz olyan mint régen, változunk, a félelem is ráncokat szó, a lelkünk egyre pókhálósabb, sűrű védőpajzs lett.
Nagyon eldurvult az országban a vírus, és aggódás ami minden nap az első, ami előjön az érzések között.
Ha régebbi időkből látok képeket, látom magam, ahogy gondtalan sodródtunk az utcákon, megálltunk a kirakatok előtt, bármelyik üzletben nézelődhettünk, s ha valaki meglökött minket, nem kellett félrehúzódni. Mára mindent átszőtt e láthatatlan ellenség.
Nem ölelhetem kiket a legjobban szeretek, elzárkózni kell vagy kellene a legkedvesebb ismerősöktől, barátoktól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése