A családdal is bátrabban együtt vagyunk, és ez könnyebb így. Legjobban Kisebbem hiányzik, szerettem vele beszélgetni. De ennek létrejötte egyre távolabbra tolódik. Rengeteg elfoglaltság, a jelen megélése, kihajszolása a perceknek, egy mindig pergő örök mozgó testnek, időt engedni saját önmagának, nagy feladat.
Messze repülnek a teljesnek vélt perceink, eltörpül benne a mai nap, a vágy meg nő, egyre nő.
Távolságot eddig azt hittem nem lehet építeni, az magasodik, önépülő dolog lehet de nem, rájöttem, ezt építhetjük tudatunkkal is, akarattal.
Ez akkor nem jelent problémát, ha az illetővel sem volt közelebbi kapcsolat. Ott ahol nagyon közeli volt, ott ez nagyon szívbe markoló lesz, ahogy tudatosul bennünk.
Telnek a hetek, és egyre több ajtót nyitunk a külvilág felé. Óvatosak a léptek, de mégis jó, kimosolyogni a világra. Nyitva lesz a szív, a lelkünk, fogadni kell a örömteli pillanatotokat, a vártat és váratlant egyaránt.
A boldog pillanat, amikor olyan csilingelve hallom a nagyok hangját, a kocsi hátsó üléséről, távozóban:-Szia Papa, szia Mama!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése