32.

A felhők gyülekeztek szép katonás rendben, a szürke ezernyi árnyalata mutatta égi háború bontakozik ki egyhamar. A fojtó fülledt levegő bőre pórusait szorosan zárta, lélegezni is nehéz volt. Halkan szóltak egymáshoz, itt-ott egy - egy mondattal biztatták a vihar eljöttét. A házhoz érve megöntözte a sápadt virágokat, amikor a villám fényes dárdája végig suhant az égen.

Összerezzent, rettegett a villámok láttán.

Beléptek a lépcsőházba, a búcsúnál a lecsapó vihar hangja mélyen morajlott már. 

Összenéztek: - Igen!…Esni fog!! Jő az eső a szomjas földre.

Az égi szürkeség a mélykék árnyalataival játszott, a villámok fényénél a hegyek vonulatai rajzolódtak ki a távolban. A szél nem válogatott, ami útjába került, azt megtáncoltatta. Lengett a virág, hajladoztak a fák, ezüstösen csillogtak a levelek fonákjai. A piszkosszürke égi takaró lassan elborította a tájat.

Szobája rejtekében csendben állt az ablaknál.

Áttörni a falakat kívánta rettenetesen. A magány szétzilálta, feltörte a pajzsot, védtelen volt.  Még felnőttkorában is várta, várta a csodát. Örök bolyongásra volt kárhoztatva, gyökértelen faként állt a világban. Fogódzkodója akadt, isteni gondviselés kísérte, egy angyal mindig vigyázta botlásait. Keserűek voltak a rossz lépések, hiába védte őt, ki a világon mindennél jobban szerette. A szeretet sok mindenre képes volt, gyógyította a sebeket. Mégis árva maradt. Az univerzum hatalmas egésze beszippantotta cseppnyi erejét, marionett bábuként esetlen emelte karjait. A könnyek most is sósak voltak, gördültek lassan arcán, körberajzolta orrát, és szája mellett esett a földre. Ezernyi sós kis csepp szikkadt fel már, és sosem apadt el a forrás. A bánat fogságában a mosoly is csendesen bújt meg arcán, ha nevetett, mindig érezte valami nem úgy van körülötte, mint másoknál. Önmagán kívüli világ mindig idegen volt, hamar kint volt, esetlen bábként, védtelen.

Mikortól érezte, nem tudta már, de régóta. Mindig keresett, mindig vándorolt. Mintha sosem a saját életét élte, hanem utánozta volna, minek lennie kell. Talán sosem hitte el, a valóság az övé, mintha sosem birtokolta volna saját életét.

Ami a jelenben biztosnak tűnt, hamar bizonytalan lett, a hullámok sosem csillapodtak lelkében. Örök fogoly maradt, saját sorsa fogja. A szabadságot talán akkor értette meg, mikor a pap az oltár elé vezette. A keresztség által minden bűnbocsánatot nyer, az áteredő bűn és a személyes bűnök, valamint a bűn összes büntetése. Azt gondolta megtisztul, megtisztult valóban, a súlyos teher eltűnik örökre. Mégis egyre jobban nehezült rá az öröksége.

A sós cseppek mindig emlékeztették erre. Egy ember ismerte minden porcikáját, lelkének minden darabját, ki nevelte, szerette. Másodszor született meg általa, ki a legnagyobb legmagasztosabb áldozatot hozta.

Minduntalan ott volt a kettősség, a bizonyosság és a bizonytalanság.