23.

Felerősödött a szél. Veszedelmesen nyikorogtak a vén fák, dacoltak az erővel. Mint lelke is, ahogy a mozdulatlanságból ébredezett. Lépésenként újratanulni az életet, újra kezdeni az építkezést a romok felett. Nem reménytelen, mert a romok sarkaiban már megkapaszkodtak az apró növények, s amelyiknek kitárul az ég, az virágszirmaival köszöni meg a lehetőséget. Van oly merész is, hogy egyszer faként ad árnyékot a megtévedt vándornak. Levelei dalolnak majd a szélben, madárkáknak ad majd fészket, s szerencsés esetben illatos virágokat bontogat tavaszonként. Lehetőség ott rejlik, mindegyik kis kezdeményben, talány és csoda mivé serdülnek idővel.
A tavasszal együtt ébredt fel benne a remény. Tán újra lehet kezdeni, erőt lehet meríteni. Talán nem maradt egyedül mégsem. Bár ez nem mindig volt egyértelmű számára, hiszen amikor leginkább várta a társ meleg mosolyát, megnyugtató hangját, akkor az messze elmaradt tőle. De nem az bántotta, hogy elmaradt, hanem ahogy tette. Mert a kikényszerített üdvözléseknek nem volt semmi komoly érzelmi tartalma, olyan hűvös és idegenszerű nyomokat hagyott benne.
De mégis jó volt körbetekinteni. Mindenhol virágok nyiladoztak, zöldelltek a fák lombjai a magasban, ágak kanyargóztak találomra. A lombok mögött ott sütött a nap, erőlködve hadakozott a sűrű levelek levelekkel.
Ő is ragyogni akart, újra...

(folyt. köv. majd)