28.

Szemerkélt az eső, szürke paletta volt az ég. Reggeli egyformaságból csengetés zökkentette ki. Jó barát érdes hangja szakadozott a vonalban. Finoman értésére adta, ne nyafogjon most már tovább.
Minden úgy is úgy lesz, apró pihés öregedő száj, várjuk majd a csemetéket vajon mikor jönnek látogatóba, fizikai testünk egyre csak öregedik..
De mit is tehetünk önmagunkért? A Létünkért?
Meg kell találni a jelen pillanatot. Ez mindennel ellenkezik, hiszen folyamatosan a jövőre gondolunk, az milyen lesz, mit fogunk csinálni, stb. Pedig az egy nem létező dolog, világ. Az majd elkövetkezik. S miből lesz? A jelenből. Ezért lenne a legtermészetesebb a jelen villanásait mélyen magunkba szívni, s hagyni áradjon szét testünk apró sejtjein.

Könnyebben gondolt vissza a kudarccal végett érő évekre. Mert elmúltak, s tudta nem erre kell a „jövőt” építenie. A ma pillanatai sokkal értékesebbek, mint hogy keseregjen önző és haszontalan lelkek bántóan semmilyen együttérzésre alkalmatlan mivoltán. Felelősséget fel nem vállaló szürke tébláboló emberek nem vihetik el a Csodák Országába.

Olyan jó volt mély levegőt venni. Kifújni. Mozgott a mellkasa, és csak erre összpontosított. Mosta az eső az arcát, folytatta a légzést. És egy pillanatra átölelte a Csend. Minden gondolat kiszállt a fejéből.
Lélegzet…

(majd. folyt.)

27.

Elérkezett ez a nap is, mikor szárnyakat adva repülni megtanítva elengedjük a fiókánkat. Repül már a Nagy, és most a Kicsi is szárnyra kélt. Csendben, de büszkén felemelt fővel nézzük távolodó alakját, alakjukat, s csak belül érezzük zokog a lelkünk. Fájdalom és öröm, vajon mindent jól csináltunk-e? Nyugodalmat a szív nem talál, hisz egy darabja repül a drága szeretet lény útját kísérve.

26.

Hangtalan folytak könnyei, lehajtotta fejét nem nézet senki szemébe. Fázott, pedig hó sem esett, a szél sem cibálta a fák kopasz csörgő ágait, nem könnyeztek az angyalok sem, s mégis fázott, tovább didergett.
Bízott benne, hogy ezek a pillanatok nem hiába történtek meg vele. Volt értelme mégis a mesének.
Nem volt új kabát, vissza kell szereznie a régit, mely kicsit kopottan, de a szekrény mélyén várta.
Elrontani mindent csak utólag lehet, amikor benne van és éli az ember, nem érzi, rossz vágányra fut a vonat. Nincs megálló, nincs cél, csak vakvágány. Mire észbe kaphat, addigra mindenből kifosztják, mindenét elveszti. Csak áll pörén és újra árván.
Elvesztett egy érzést, egy álmot.
Viszont megtalálta újra önmagát.

25.

Ahogy a napok múltak egyre türelmetlenebbé vált. Kapkodott, néha éppen fordítva szándékosan lassította magát. Tudta már, az értelemnek kell landolnia a bizonytalanság talaján, s nem szabad az érzelmek labirintusában elveszni. A józanul megtervezett és aktív teendőknek kell tudatát befolyásolnia.
A múlton töprengeni hiábavaló és felesleges. Ha érzelmeit, amit szórt szüntelen a világnak, de az közönnyel köszönte, nincs értelme megbántódva állni és vágyni a csodára. A valóságos tettek, amik hitelesek. Erkölcsi analfabétáknak szórta bőkezüen a lelkében élő szeretetcsillag fénysugarát, de csak tompán verődtek vissza furcsa szögben a sugarak, ott akkor biztosan rossz helyen van.

Igaz a meleg télikabát vonzó volt, annyi melegség fért el benne, meghitt álmodozással sok perc illata incselkedett még vele.

Kész volt a tűzbe dobni.
Pőrén, de büszkén állt a hideg szélben.


folyt. majd.

24.

Vége lett a nyárnak.
Egyre több levél sodródott a széllel, egyre vastagabb rétegben gyűlt az avar az erdők mélyén. Kiszokott a sziget északi csúcsához, a kavicságy egész tisztára szűrte az amúgy nem éppen a legtisztábbnak mondott Duna vizét.

Meztelen talppal gázolt a hideg folyóban, frissítette hűtötte testét.

Sok minden történt, és sok minden nem történt vele ezen a nyáron.
Csodásan indult a június, sokat lehetett víz mellett. Szerettei körbevették, programok élmények gazdagították napjait.
A nyár közepén gyérültek a lehetőségek, és akire oly nagyon számított, az hagyta cserben. Egyértelmű volt, lett: ki az igazi barát, társ. Az, aki akkor is kopogtat az ajtaján, amikor magányába zárkózott. Aki akkor is törődött vele, amikor hálátlanul módon fordult el. Számítás és minden önzés nélkül tartotta felé kezét, meleg pillantásával húzta vissza a pezsgő élet porondjára.
Tegnap feladta lelkét, és újfent várt. Feleslegesen, mert megint becsapták. Megfogadta, elég volt, nem kell több hazugság. „Pokolba már a szép szavakkal”.
A kutya bátortalanul lépegetett a folyóban, feszült minden izma, rezzent vissza az apró hullámok láttán. Kedvesen cirógatta, bátorította, faágakat dobált neki. Foghegyével nyújtózott érte, nem mert úszni még érte.
Türelem kell, mint mindenhez. Az elfogadáshoz, az éréshez. Fel kell nőni a feladatokhoz, erősödni kell, és akkor nem fáj többé a kudarc, mert rájövünk, életünk, tetteink mi irányítjuk, s nem mások minket. Így válunk szabaddá.

(folyt.köv. majd)

23.

Felerősödött a szél. Veszedelmesen nyikorogtak a vén fák, dacoltak az erővel. Mint lelke is, ahogy a mozdulatlanságból ébredezett. Lépésenként újratanulni az életet, újra kezdeni az építkezést a romok felett. Nem reménytelen, mert a romok sarkaiban már megkapaszkodtak az apró növények, s amelyiknek kitárul az ég, az virágszirmaival köszöni meg a lehetőséget. Van oly merész is, hogy egyszer faként ad árnyékot a megtévedt vándornak. Levelei dalolnak majd a szélben, madárkáknak ad majd fészket, s szerencsés esetben illatos virágokat bontogat tavaszonként. Lehetőség ott rejlik, mindegyik kis kezdeményben, talány és csoda mivé serdülnek idővel.
A tavasszal együtt ébredt fel benne a remény. Tán újra lehet kezdeni, erőt lehet meríteni. Talán nem maradt egyedül mégsem. Bár ez nem mindig volt egyértelmű számára, hiszen amikor leginkább várta a társ meleg mosolyát, megnyugtató hangját, akkor az messze elmaradt tőle. De nem az bántotta, hogy elmaradt, hanem ahogy tette. Mert a kikényszerített üdvözléseknek nem volt semmi komoly érzelmi tartalma, olyan hűvös és idegenszerű nyomokat hagyott benne.
De mégis jó volt körbetekinteni. Mindenhol virágok nyiladoztak, zöldelltek a fák lombjai a magasban, ágak kanyargóztak találomra. A lombok mögött ott sütött a nap, erőlködve hadakozott a sűrű levelek levelekkel.
Ő is ragyogni akart, újra...

(folyt. köv. majd)

22.

kép:Dudás István

Itt volt az út vége.

Mikor tért le a biztonságot adó ösvényről, maga sem tudta. Csak érezte, hogy az, ami eddig ismerős volt, most idegenné vált a szemében. Egy darabig örült a sebeknek, de megelégelte. Feleslegessé vált a harc, az ismeretlennel szemben.
Nem először tévedt el, és most tudta időben kell megfordulni, kapott elég sebet. Hátra nézett, de ott is csak a sűrű bozót burjánzott. Mindenhol szúrós tüskék, harcos katonákként védekező állásban.
Valahol tényleg eltévedt. Talán, mikor először hitte, az az új hang barátja lesz. Amikor sok napon át engedte, hogy eltompítsa a valóságot, s hagyta álmodni. Álmodni a szépet, a jót, az önzetlent. De a hang is csak önző módon bánt vele, csak addig szólt hozzá, amíg kedve tartotta. Amíg egyedül volt, s unatkozott. Mikor más nem válaszolt, mikor más nem hallgatta meg.
Elcsendesült minden, a közönynek nincs erős szele, ami éltető hullámokat teremtene. Lelkéből kilopták az utolsó őszinte odafordulást, aggódást, érzést, a hiány mélységes űrt hagyott benne. Nyomta, feszítette, ami düh formájában próbált kitörni a felszínre. Ez tetté nehézzé a visszafordulást.
Álldogált. Minden, ami oázisként szép emlékekkel volt tele, az kiszáradt, és a forró homok visszahódította jogos tulajdonát. Már nem csörgedezett a patak, nem mosolygott a nap, nem volt vidám madárfütty. Sivataggá vált minden, ami élettel volt tele.

Lassan elkezdte a bokrok ágait széthajtogatni, és óvatosan lépdelt ki az útvesztőből. Csak az érzékeire hagyatkozott, de tudta most jó irányba megy. Már nem futott, lépései halkan neszeltek az erdő talaján.
A hang, mely oly kedvesnek tűnt sokáig, most taszította, mely a rosszat hozza, menekült volna már messze tőle. Nem akarta hallani már.
Egyedül kell viselni minden következményt. Saját akarat, saját döntés. Nem szeretett semmit utólag megbánni. Inkább tanulási folyamatnak tudta be. Így kevésbé törte meg, az újbóli kudarc.
Rengeteg ösvény van, és nehéz kiválasztani a jót közülük. Mindegyik mást mutat. Hányszor indulunk neki, hányszor érünk keresztutakhoz. Persze van, aki könnyebben igazodik el, tán okosabb, bölcsebb, vagy tán épp önzőbb, és saját érdekeit bozótvágó késként használva tör előre. Neki nem ment, nem ment soha könnyen.

Már nem volt annyira tettre kész, lassultak léptei. Ábrándozva nem lehet az életet leélni. Hazugsággal sem. Ideig-óráig lehet kiszínezni a szürke valóságot, lehet lapozni a kifestőkönyvben, de a lapok elfogynak végül.

Vége lesz a mesének.

21.

foto:net-szomorufuzika.blog

Mégis diderget.
Elébe tünt, ahogy a tegnap esti magányában, egyedül volt, mikor lebénult másodpercekre..
Rádöbbent, át kell élnie a legutolsó pillanatot.
Végighasított sejtjein is, rémülten védekezett, de birtokba vette. Sötét, áthatolhatatlan béklyó mélyre lökte, s tudta rá is vár a pillanat. Már nem az fájt, hogy mi lesz ha, hanem az, hogy része ennek a dolognak, és őt is eléri.
Nem beszélnek az emberek ezekről a dolgokról, de mindenkinek életében bekövetkezik e perc.
Békés csendben hagyta múljon az idő, nem védekezet, nem ellenkezet. Talán eléri a csend.
Ránézet a tévé képernyőjére, s régi kedvenc filmje kezdődött. Hegyek, magasságok, hegymászás, élet, szerelem..abbahagyta az írást. Inkább a filmet nézte..

20.

Várta már a lépést, azt amit rég meg kellett volna tenni. Vágyott arra, fájjon még jobban, mi már kihűlt benne. Fájjón még egyet utóljára, s végre elfelejtse, mert ami nagy kín, azt a test kidobja, az emlékként elvész a jótékony feledésbe.
Új napra vágyott.
Hogy ne fázzon...

19.

Bárhova is kapcsolta a tévé csatornáját, mindenhol a fiú udvarolta kedvesét körbe.
- Már tudom te kellesz nekem s várok rád, míg kijössz innen - mondta az egyik.
A másik jelenetnél a lány csöngetett, a fiú kilesett a kulcslyukon, s izgalommal teli meglepődéssel nyitott ajtót. A lány csak ennyit mondott: - Beszéltünk egy második lehetőségről... és mint a mesében mosoly nyílt lelkükben.
Hát így volt.

Későn este fáradtan tervezte fürödni kéne indulni, de a gondolatok lefoglalták. Próbaképpen egy tesztet futtatott, s nem csalódott, megint faképnél hagyták.
Már kevésbé fájt a közöny, amit kapott. Már nem sajgott benne a kitaszítottság, már megnyugodott, és nem érezte a tehetetlen dühöt ahogy kihasználták hosszú éveken keresztül.
De legbelül, óriási űr nyomta… amit elvesztett nagyon hiányzott. Az értékek, az önfeláldozás hiábavalósága, az őszinteség, amit kiadott önmagából.
Az űr az nagyon rossz volt.

Mintha meztelenül futott volna, hideg rázta s csikorgott a foga. Száját keményen összeszorította, mintha örök némaságra ítélné.

Nem vágyott már igazán semmi nagy dologra, csak a felejtésre, s arra hogy kimondja: -Elég!
"De vajon mit jelent az a szó a léleknek: Elég?"

18.

Régmúlbeli párbeszéd villant elé:

Most kicsit szomorkás vagyok,
El voltam, és még ilyenkor,
számolnom kell a visszafogadás nehézségeivel.
Kemény.


De arra igyekszem én is, ahol szeretetet kapok.
Ennek ára van.
Évekkel ezelőtt írta naplójába:

A ködben sápadt fény
nehezen botorkál a Nap
erejét veszti az ég közepén
langyos szellő segíthet rajta
a fáradt korongot mosolyra bírja

szívemre is kell egy gyógyír
botlottam fájón megint

szavaimban kevés az Igaz
tetteim megint hazugak
sehonnan sem jöttem és
nincs hova érkeznem
életem lassú kínban telik el

Keresem a jót, a szépet
de csak a bánat terhe jut nekem

A ma sem hozzza el a megnyugvást, a csalódottság maradt az adomány...

17.

foto:net

Semmi sem változott, minden maradt a régiben..

Sötét volt… a fények kontúrokat rajzoltak. Rajzoltak hidat, épületeket… lámpaóriások törtek az ég felé, s a folyón színes csillámok játszadoztak.
Zörögve elhaladt a villamos, kerekei fémesen csikorogtak a kanyarban, és az este megint unalmasan ásítozott.

Kiskorában sokszor ébredt úgy, hogy gyengének érezte magát, nem tudta mi ez, csak azt mondta:
- Nem jó Anyu..
Akkor édesanyja körbeölelte, aggódva leste mint veszi a levegőt, sápadt arcát simogatta és halkan szólt:
- Ne félj Cilukám, mindjárt meggyógyítalak, jobban leszel.

A kályha reggelre elfeledte melegét, fázott a takaró alatt.
Édesanyja vasalóval melengette kis trikóját és úgy adta rá. Még az ágyban öltöztette, meg ne fázzon.
Nagyobb korában mesteri módon gyújtotta be a kályhát, mindig elvállata, ha nem akart begyulladni, s anyja feladta.

A cserépkályha melege… mint anyja ölelése… minden benne maradt… elhozta magával e titkot, s így nem fázott...

Mély volt a víz. Kusza vonalakat rajzolt felszínére a város fénye.
Elmerült az emlékek fájón messzi múltbéli képeiben, halként merült a mélyébe.
Elúszott… messze... álmodni...

16.

semmi különös nem ébresztette fel...
délelőtti órákban lassan elmosolyodott a nap is, de mintha nehezére esett volna..

csatakos utak maradtak , eltűnt a hótakaró..

..ez a nap is elveszett a homályos ködös kontúr nélküli időben..

talán valakinek hiányozni fog..

....egyszer

(folyt. majd)

15.

lassan, ahogy a hó is olvadt nyugalmat érzet, nem hasította arcát a jeges szél, nem csordogált könnycsepp a szemében, lassan visszaváltozott minden a szürkeségbe

esteledett is, a filmnek is vége, s mi is lehetett volna annak tanulsága, hogy még a legönzetlenebb szeretetet is sima egyszerű hidegséggé lehet változtatni

miért?

mert a láthatatlan dolgokat sokan nem látják meg, s nem tesznek a másikért semmit, ami önfeláldozással jár

olyan könnyű a készben benne lenni, élvezni, de törődni és aktívan közreműködni, észrevenni és érdeklődni, no ez elmarad a legtöbb esetben

lassan, ahogy a legfehérebb és legszikrázóbb hótakaró is beszürkül, majd eltűnik, elmúlnak az emberből az érzelmek is, marad az üres szürke aszfalt, marad ott bent az a kongó üresség

dobb, dobb..dobban a szív, kongatja harangját

ki hallja?