17.

foto:net

Semmi sem változott, minden maradt a régiben..

Sötét volt… a fények kontúrokat rajzoltak. Rajzoltak hidat, épületeket… lámpaóriások törtek az ég felé, s a folyón színes csillámok játszadoztak.
Zörögve elhaladt a villamos, kerekei fémesen csikorogtak a kanyarban, és az este megint unalmasan ásítozott.

Kiskorában sokszor ébredt úgy, hogy gyengének érezte magát, nem tudta mi ez, csak azt mondta:
- Nem jó Anyu..
Akkor édesanyja körbeölelte, aggódva leste mint veszi a levegőt, sápadt arcát simogatta és halkan szólt:
- Ne félj Cilukám, mindjárt meggyógyítalak, jobban leszel.

A kályha reggelre elfeledte melegét, fázott a takaró alatt.
Édesanyja vasalóval melengette kis trikóját és úgy adta rá. Még az ágyban öltöztette, meg ne fázzon.
Nagyobb korában mesteri módon gyújtotta be a kályhát, mindig elvállata, ha nem akart begyulladni, s anyja feladta.

A cserépkályha melege… mint anyja ölelése… minden benne maradt… elhozta magával e titkot, s így nem fázott...

Mély volt a víz. Kusza vonalakat rajzolt felszínére a város fénye.
Elmerült az emlékek fájón messzi múltbéli képeiben, halként merült a mélyébe.
Elúszott… messze... álmodni...