1.

„A végleg becsukott ajtók.
Mikor valószínű, hogy többé nem
járok arra. Este még elképzelem a
szobát, ahogyan hagytam, az ágyon nem
terítettem el rendesen a takarót,
az asztalon mosatlan pohár,
ujjlenyomatom a fürdőszoba tükrén.
Abban a szobában most kezdődik
valami, amit nem tudhatok meg soha,
nélkülem történik ezután, mint
általában minden, ami történik
velem.”

Amikor futott,a világ kinyílt számára. Benne volt, lüktetett, élt. Futott szabadon, piciny mosollyal arcán, mely nem írta felül örökös szomorúságát. Léptei üteme felszabadították nyugtalan kimondhatatlan érzéseit. Száguldottak gondolatai, s minden olyan egyszerűnek tűnt. Már nem fájtak annyira azok ott benne, messziről nézte kesernyű emlékeit.

Futott... a kövek elgördültek talpa alól,hangtalan, mint azok a könnycseppek. Messze előtte szürkülni látszott az égbolt. Elérhetőnek tűnt, nem zárta ki.

Csak futott...egyenletesen, nem nézte az órát, elég volt szíve dobbanását hallani. Egyedül volt, mint mindig, de nem érezte magányosnak magát. Vele volt mindenki, akit szeretett, hát futott értük is. Beszélgetésbe fogott velük, halkan kacagott vicceiken, derűs pillanatok tűntek elébe.
Ha lába elé nézett, agya újra a valóságot fogta fel. Hallotta a kutya ugatását, a harmóniát megtörve figyelmeztetőleg zajongott, még messzebbre kell kerülni.
Futott tovább..futott önmagáért, futott a távolságért....
(majd folyt.)......