Kötelék

Anyám enged szabaddá szárnyaim

hiányod béklyója csak a mélybe húz

tudom akartad repüljek boldogan

mégis fáj, mert lépted nem ér nyomomba.

Engedj élni

árvaságom börtönétől szabadíts ki

lelkem tipródva dacol

ölelve téged, s hódolva nagyságod

Tanítottál emberek közt járni

múltam sötét árnya mindenhol zsákutcába kényszerít

kidobott kutyaként járom utam

koncként odadobott csontokon rágódva

sírodnál megnyugszom

nap torkában velem sírnak a virágok

emlékek közt lesújtva

börtönbe zár örök hiányod súlya.