7.

Szemérmes felhők sűrűsödtek feje felett, csak néha rázta meg szürkés paplanját az ég, hogy arcára ködcseppeket szórjon. Nem is igen vette észre, annyira elmerült gondolataiban.

Sok minden történt, s mégis az volt az érzése, semmi érdemleges dologban nem volt része. Pedig az érdektelennek tűnő dolog, később nehéz súlyként nehezedett rá, mert nem volt elég éber, hogy észrevegye a pillanatot.
Filmként pergette vissza az elmúlt perceket, s szigorú zsűriként nézte, elemezte. Nem készült Arany Pálmát osztani élete filmjéért, csupán az idővel harcolt. Vagy az idő vele? Átkozott háborúság? Mi végre tette Istent, az időt folytonosan múlónak. Miért nem állíthatjuk meg, játszhatnánk újra és újra egy - egy pillanatot.
Minden mulandó, minden lefelé esik, minden út Rómába vezet.. hehe.. kuncogott fel.

Lassan beért a faluba. Csendesebbre vette lépéseit, a kutyáktól félt, nem akarta felverni azokat. Hiányzik a nagy futás? Pánikszerű menekülés egy félőrülten vicsorgó házi kedvenc elől? Na, nem... elhaladt az öregék háza előtt. Szép kert ölelte a kis lakot.
Meseszerű... álomszép..

(folyt. köv. majd)